Legelőször a mi Lánchidunk.

Vagy a Temzén átívelő Tower Bridge.

Az isztambuli, Európát Ázsiával összekötő híd.

A vörös híd, a San Francisco-i Golden Gate.

A Mostar-i híd, amit a barbárság rombolt le a délszláv háborúban és az emberi akaraterő épített ujjá, de úgy, hogy a legnagyobb alapossággal kutatták fel újra a török építőmesterek módszereit, az eredeti kötőanyagot, a kövek egymáshoz kapcsolásának, csapolásának rejtett titkait.

A Pont du Gard, Nímes-től északkeletre, a római vízvezeték, és hídrendszer.

A Kappelbrücke, Európa legrégibb fahídja, Luzern jelképe.

Az angliai Coalbrookdale Severn folyóján átívelő Iron Bridge.

Japánban a Szeto-Ohasi híd, amely 11 kilométer hosszú, és négy szigetet kapcsol össze.

A prágai Károly híd, csodás barokk szobraival.

És persze a Kwai folyó hídja, a filmet jól ismerjük, a híres dalt első hallásra elfütyüli bárki. (Az avignoni híd dalát is mindenki ismeri.)

A sok-sok nem említett híd helyett utoljára hagyjuk az Esztergom-párkányi Mária Valéria hidat, mert közel van hozzánk, sokszor autózunk, biciklizünk, sétálunk át rajta, történetét jól ismerjük, szeretünk átmenni a szomszédokhoz haza, jó a fürdő, szép a főtere, a vendéglők, kocsmák sem okoznak csalódást.

De közeledjünk a Dunakanyarhoz, a tervezett hídhoz, a Szentendrei-sziget és a Pilis hegység között. Szándékosan nem településeket jelöltünk. Nem egyes közigazgatási helyszínek, hanem nagyobb területek, sőt még nagyobbak között ível majd, ha megvalósul.

Sokan, sokszor, ismert vagy ismeretlen céllal kelnek át itt a folyón, a régen Isternek nevezetten. (Észak Nílusán, ahogyan ezt a közelmúltban megfogalmazta egy kiváló, a környéken élő író) Helyi lakosok, környékbeliek, ismerős és ismeretlen emberek vagy a túlpartról a szigetre vagy a túlpartról a Pilis valamelyik irányába. (A „túlpart” csak nézőpont kérdése.)

A rendszeres utazók, de különösen a révészek sokféle néppel találkoznak, magyar és külföldi sokfélével. Az előbbi vagy biciklis, vagy nem, ismerős, ismeretlen, de általában az ország minden tájáról megfordul itt előbb-utóbb valaki.

Az utóbbi a mindenhonnan, főleg kerékpáros kiadásban.

A szokásos német, osztrák, holland mellett svéd, svájci, spanyol, olasz, és mindenféle európai, de találkozni lehet izraeliekkel, amerikaiakkal, ausztrálokkal, új-zélandiakkal, meg a csuda tudja honnan ide keveredett csodálkozó-szemű vagy bizalmatlan, de általában mosolygós emberekkel. Ez a sokféle ide-oda menő nép óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy kinek vagy minek is épülne ez a híd, ha épülne?

A válasz egyszerű: mindenkinek.

Dunakanyarinak, Pest megyeinek, Magyarország bármely lakójának, de Európa ide igyekvő látogatóinak és Földrészek utasításainak is, tehát még egyszer: mindenkinek.

Az ettől eltérő vélemény, csak a környék utasait megcélzó, vagy erre számító: provinciális. Az is az, aki nem akar itt hidat, mert úgy gondolja, nagy költséggel, néhány átkelni szándékozónak épülne mindössze. Ez az a provincializmus, ami hasonló ahhoz, amit „az én házam, az én váram” kizárólagosságával gondolkodók tűztek ki zászlajukra, miközben egy könnyed pillantás kellene oldalra mindössze, és máris barátságosabban, otthonosabban mozoghatnának pl. Párizsban, Berlinben, Madridban, Rómában. Vagy mondjuk a közelebbi és ismerősebb Bécsben, és még azokon az idegennek tűnő helyeken is, ahonnan sokan és sokszor jönnek errefelé, és át akarnak kelni a folyón.

Van, aki fél vagy tart attól, hogy megváltozik valami az életében, rosszabb, zajosabb, sűrűbb lesz a híd miatt.

Mitől lenne az?

Attól, hogy a révhajó nem zörög szinte egész nap? Amitől csendesebbé válik a Duna part? Attól, hogy sűrűbben sétálnak, kerekeznek át az utazók?

Szögezzük le: ez a híd gyaloghíd lenne.

És biciklis. Esetleg lovas vagy lovas-kocsis, talicskás, ilyen-olyan gyalogosan toló-vonó eszközös.

Öko-híd tehát, autó, motor nélkül, ők járjanak az eddigi módon, az eddigi utakon.

Rendőr, tűzoltó, mentő, katasztrófa-védelem a kivétel. Ez nem tréfa, főleg nem játék, nekik menni kell, ha kell, reméljük ritkán.

Aztán van, aki a tájat félti, a páratlan, gyönyörű dunakanyari látképet.

Valóban páratlan, sőt több is annál.

De ismét adódik egy, vagy több kérdés.

Milyen lehetett a Lánchíd XIX. század közepén Pest-Budán?

Illett a tájba, a budai szőlőhegyek és erdők látványába?

Budán a Mária Terézia-féle királyi palota, Pesten a régi Vigadó, a Redut, az Akadémia épülete még sehol sincs, a parton paloták és szállók sora. Illett oda?

Vagy a híd alakult a tájhoz vagy utóbbi előbbihez?

Az ősi Bizánc vagy Konstantinápoly, ma már Isztambul hatalmas hídja?

Illik a Héttoronyhoz vagy a Hagia Sphia-hoz?

Köln vashídja a Rajnán hogyan viszonyul a Dómhoz, a régi városképhez?

Vincent van Gogh mit szólhatott, mikor először megpillantotta Aix-en-Provance és Arles környékén a lankás dombok, cédrusok, búzamezők, szőlők között az első idétlen, sáskára emlékeztető hidat egy csatornán? Nem tudjuk, de mindenesetre lefestette.

A Sávoly Pál tervezte Erzsébet híd hogyan aránylik a belvárosi templomhoz, a Rudas fürdő török kupolájához, Szent Gellért hegyéhez?

Sorolhatnánk a példákat, de minek?

Híd épülne a Dunán, a Sziget és a Pilis között, ahogyan a rómaiak építettek egyet a mai Kisoroszi és Kismaros között az Isteren, régen.

Egy híd, mint mindig, sok pénzbe kerül, drága építmény.

A tervezés költsége, a sok utánajárás, a kivitelezés.

Ráadásul előre is, a bizonytalanra is fizetni kell.

Lutri, mint minden vállalkozás kezdete.

El lehet – sőt bele lehet – bukni, elveszíteni sok pénzt. Egy dolgot azonban nem lehet. Azt mondani – miközben a cél és a szándék tiszta, szükséges, a feladat mindenkinek szól -, hogy meg sem próbáltuk.

Ez az egy, amit nem lehet megcsinálni.

Azon kívül még gyávának sem lehet lenni.

                                                                                                             Csontos Elek

Legelőször a mi Lánchidunk.

Vagy a Temzén átívelő Tower Bridge.

Az isztambuli, Európát Ázsiával összekötő híd.

A vörös híd, a San Francisco-i Golden Gate.

A Mostar-i híd, amit a barbárság rombolt le a délszláv háborúban és az emberi akaraterő épített ujjá, de úgy, hogy a legnagyobb alapossággal kutatták fel újra a török építőmesterek módszereit, az eredeti kötőanyagot, a kövek egymáshoz kapcsolásának, csapolásának rejtett titkait.

A Pont du Gard, Nímes-től északkeletre, a római vízvezeték, és hídrendszer.

A Kappelbrücke, Európa legrégibb fahídja, Luzern jelképe.

Az angliai Coalbrookdale Severn folyóján átívelő Iron Bridge.

Japánban a Szeto-Ohasi híd, amely 11 kilométer hosszú, és négy szigetet kapcsol össze.

A prágai Károly híd, csodás barokk szobraival.

És persze a Kwai folyó hídja, a filmet jól ismerjük, a híres dalt első hallásra elfütyüli bárki. (Az avignoni híd dalát is mindenki ismeri.)

A sok-sok nem említett híd helyett utoljára hagyjuk az Esztergom-párkányi Mária Valéria hidat, mert közel van hozzánk, sokszor autózunk, biciklizünk, sétálunk át rajta, történetét jól ismerjük, szeretünk átmenni a szomszédokhoz haza, jó a fürdő, szép a főtere, a vendéglők, kocsmák sem okoznak csalódást.

De közeledjünk a Dunakanyarhoz, a tervezett hídhoz, a Szentendrei-sziget és a Pilis hegység között. Szándékosan nem településeket jelöltünk. Nem egyes közigazgatási helyszínek, hanem nagyobb területek, sőt még nagyobbak között ível majd, ha megvalósul.

Sokan, sokszor, ismert vagy ismeretlen céllal kelnek át itt a folyón, a régen Isternek nevezetten. (Észak Nílusán, ahogyan ezt a közelmúltban megfogalmazta egy kiváló, a környéken élő író) Helyi lakosok, környékbeliek, ismerős és ismeretlen emberek vagy a túlpartról a szigetre vagy a túlpartról a Pilis valamelyik irányába. (A „túlpart” csak nézőpont kérdése.)

A rendszeres utazók, de különösen a révészek sokféle néppel találkoznak, magyar és külföldi sokfélével. Az előbbi vagy biciklis, vagy nem, ismerős, ismeretlen, de általában az ország minden tájáról megfordul itt előbb-utóbb valaki.

Az utóbbi a mindenhonnan, főleg kerékpáros kiadásban.

A szokásos német, osztrák, holland mellett svéd, svájci, spanyol, olasz, és mindenféle európai, de találkozni lehet izraeliekkel, amerikaiakkal, ausztrálokkal, új-zélandiakkal, meg a csuda tudja honnan ide keveredett csodálkozó-szemű vagy bizalmatlan, de általában mosolygós emberekkel. Ez a sokféle ide-oda menő nép óhatatlanul felveti azt a kérdést, hogy kinek vagy minek is épülne ez a híd, ha épülne?

A válasz egyszerű: mindenkinek.

Dunakanyarinak, Pest megyeinek, Magyarország bármely lakójának, de Európa ide igyekvő látogatóinak és Földrészek utasításainak is, tehát még egyszer: mindenkinek.

Az ettől eltérő vélemény, csak a környék utasait megcélzó, vagy erre számító: provinciális. Az is az, aki nem akar itt hidat, mert úgy gondolja, nagy költséggel, néhány átkelni szándékozónak épülne mindössze. Ez az a provincializmus, ami hasonló ahhoz, amit „az én házam, az én váram” kizárólagosságával gondolkodók tűztek ki zászlajukra, miközben egy könnyed pillantás kellene oldalra mindössze, és máris barátságosabban, otthonosabban mozoghatnának pl. Párizsban, Berlinben, Madridban, Rómában. Vagy mondjuk a közelebbi és ismerősebb Bécsben, és még azokon az idegennek tűnő helyeken is, ahonnan sokan és sokszor jönnek errefelé, és át akarnak kelni a folyón.

Van, aki fél vagy tart attól, hogy megváltozik valami az életében, rosszabb, zajosabb, sűrűbb lesz a híd miatt.

Mitől lenne az?

Attól, hogy a révhajó nem zörög szinte egész nap? Amitől csendesebbé válik a Duna part? Attól, hogy sűrűbben sétálnak, kerekeznek át az utazók?

Szögezzük le: ez a híd gyaloghíd lenne.

És biciklis. Esetleg lovas vagy lovas-kocsis, talicskás, ilyen-olyan gyalogosan toló-vonó eszközös.

Öko-híd tehát, autó, motor nélkül, ők járjanak az eddigi módon, az eddigi utakon.

Rendőr, tűzoltó, mentő, katasztrófa-védelem a kivétel. Ez nem tréfa, főleg nem játék, nekik menni kell, ha kell, reméljük ritkán.

Aztán van, aki a tájat félti, a páratlan, gyönyörű dunakanyari látképet.

Valóban páratlan, sőt több is annál.

De ismét adódik egy, vagy több kérdés.

Milyen lehetett a Lánchíd XIX. század közepén Pest-Budán?

Illett a tájba, a budai szőlőhegyek és erdők látványába?

Budán a Mária Terézia-féle királyi palota, Pesten a régi Vigadó, a Redut, az Akadémia épülete még sehol sincs, a parton paloták és szállók sora. Illett oda?

Vagy a híd alakult a tájhoz vagy utóbbi előbbihez?

Az ősi Bizánc vagy Konstantinápoly, ma már Isztambul hatalmas hídja?

Illik a Héttoronyhoz vagy a Hagia Sphia-hoz?

Köln vashídja a Rajnán hogyan viszonyul a Dómhoz, a régi városképhez?

Vincent van Gogh mit szólhatott, mikor először megpillantotta Aix-en-Provance és Arles környékén a lankás dombok, cédrusok, búzamezők, szőlők között az első idétlen, sáskára emlékeztető hidat egy csatornán? Nem tudjuk, de mindenesetre lefestette.

A Sávoly Pál tervezte Erzsébet híd hogyan aránylik a belvárosi templomhoz, a Rudas fürdő török kupolájához, Szent Gellért hegyéhez?

Sorolhatnánk a példákat, de minek?

Híd épülne a Dunán, a Sziget és a Pilis között, ahogyan a rómaiak építettek egyet a mai Kisoroszi és Kismaros között az Isteren, régen.

Egy híd, mint mindig, sok pénzbe kerül, drága építmény.

A tervezés költsége, a sok utánajárás, a kivitelezés.

Ráadásul előre is, a bizonytalanra is fizetni kell.

Lutri, mint minden vállalkozás kezdete.

El lehet – sőt bele lehet – bukni, elveszíteni sok pénzt. Egy dolgot azonban nem lehet. Azt mondani – miközben a cél és a szándék tiszta, szükséges, a feladat mindenkinek szól -, hogy meg sem próbáltuk.

Ez az egy, amit nem lehet megcsinálni.

Azon kívül még gyávának sem lehet lenni.

                                                                                                             Csontos Elek