Anyák napi köszöntés
László Krisztina írásaival köszöntünk minden kisoroszi édesanyát és nagymamát anyák napja alkalmából!
KÖSZÖNTŐ ANYÁK NAPJA
A nap, mely a miénk
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz – ötlik eszembe a józsefattilai mondat és valóban, ilyenkor minden könnyebb egy kicsit. Pandémiát, politikát, mindent hátrébb tudunk tenni a gondolatainkban, tekintetünket lenyűgözik a kinyíló tulipánok, a virágzó gyümölcsfák, úgy általánosságban az, amit nyelvünk a remény szóban testesít meg. Oly sok a születés körülöttünk - füvek, fák, kicsi állatok - hogy is ne lehetne reménykedni? Születésnap ez is: anyák napja. Arra az egyetlen napra emlékeztet bennünket, amikor az egykori lányból, nőből édesanyává lettünk.
A világ úgy mutatta be ezt nekünk, egykori lányoknak, nőknek, mint különleges csodát. S mi, amikor belekeveredtünk a csoda kellős közepébe, lehet, kicsit becsapva éreztük magunkat a kórházi szobában, aztán az első anyai hónapok forgatagában. Sokat látott orvos ismerősöm vallotta meg, hogy amióta bent volt saját gyermeke születésénél, elhatározta, hogy ő többé nem fog panaszkodni, ha bármilyen kis betegsége, fájdalma van. Hiába orvos, személyes érintettségében megrázó volt számára felesége küzdelme. Azonban mindez csak a kezdet. Anyává, azt hiszem, lassan válunk: átvirrasztott éjszakák kellenek hozzá, sok-sok tehetetlen küzdelem egy síró kisgyermek mellett, az első bizonytalanságok gyötrelme, szóval mindaz, amelybe erőnket, időnket, szívünket, lelkünket beletesszük A sok jó, a sok csoda, a sok izgalom és aggódás, ez a sokszínű érzelem-paletta tesz minket lassan édesanyává.
Tegnap tetten értem ezt egyetlen pillanatban. A lány, távoli rokonom, az értelmes, talpraesett, vagány mai nő típusa. A kisfia még nincs egyesztendős és a nagypapa magasra emelte. A látvány valóban félelmetes egy kicsit, de józan ésszel belegondolva a helyzet teljesen veszélytelen volt, még számomra is, pedig én nem vagyok a vagány mai nő típusa. Az édesanya arcán a féltés és aggodalom olyan plasztikusan jelent meg, hogy szobrász kellett volna, aki azon nyomban megmintázza azt.
Anyaként csodákat látsz. Látod az érem két oldalát: gyerekedben észreveszed egykori, sokszor önző kis önmagadat és elszégyelled magad utólag is saját, már az égi mezőkön csatangoló édesanyád előtt. Látod a különleges pillanatokat és eszedbe ötlenek régvolt érzéseid, amelyeket annak idején te is átéltél egy meleg fürdő után a tiszta ágyban mesét hallgatva, miközben olyan biztonság óvott, hogy a hétfejű sárkánnyal is megküzdöttek volna teérted. A gyereked első kis vonzalmaiban látod saját szerelmeid kezdetét, fájdalmaiban szomorúan ismered fel, hogy nem fogod tudni mindentől megvédeni, legfeljebb tanácsokat, módszereket adhatsz neki. Aztán meghatódsz azon az egyetlen napon, amelyet anyák napjának neveznek, amikor az ovis ünnepségen a lányod, vagy a nagyszoba ajtajában, kezében lógó virággal a kamasz fiad, vagy egyáltalán, bármely hozzád kapcsolódó gyerek édes hangon avagy mutáló elcsuklással boldog anyák napját kíván neked. Nem is érti, mi a fenétől potyognak a könnyeid. Gyorsan a kezedbe nyomja a csokrot, átölel és szalad a saját élete után. Te pedig nézel utána és tudod, mindaz, amit most elmondanál: elmondhatatlan.
Elképzelhetik, milyen, amikor az édesanyákból nagymama lesz...
László Krisztina
ANYÁKNAPI KALEIDOSZKÓP
Süss fel, Nap!
Ahogy megfordul, látom, talán mindenórás lehet. Hátulról csak egy vékonyka fiatalasszonynak néztem, aki kézen fogva vezeti kétévesforma kisfiát. Oldalról figyelve az előbb még kislányosnak tűnő külsőt, azt hiszem, ikreket vár. Hoppá! - kérezkedik föl a pici fiúcska, és a kismama mosolyogva emeli fel a karjára, hatalmas pocakja fölé. A kicsi hálásan öleli, szorítja a mamát, arcuk összeér néhány pillanatra és az anya nem állhatja meg, hogy ne nyomjon egy óriási puszit az arcocskára. Közben fél kezével már a bentlakókat simítja fájdalmasan, óvón, aggódón. Nehéz vagy, drágám, és lábára állítja a fiút, aki majdnem elpityeredik. De ekkor hangos szuszogással egy busz fordul be a sarkon. A kisgyerek átszellemült arccal kiabálja: Szszsz, szszsz! Utánozza a kinyíló, bezáródó ajtó hangját. Majd fölfedez egy szemetest és boldogan nevet: Kuka! Igen, kisfiam... simítja végig a fiúcska fejét édesanyja. Egyik tenyere még mindig a hasán pihen. Levegőért kapkod. Lassan, egymás kezét fogva elindulnak hazafelé.
Én csak állok és figyelem őket. Azután hirtelen fölbukkan egy arc a tömegben. Ismerős haj, ismerős szemek, hosszú kardigán, lógó nadrág. Hányaveti hátizsák az egyik oldalon, fiatal ember a másikon. Ahogy közelednek, látom ahogyan a lány magyaráz. Nevet, csacsog, a fiú pedig mosolyogva hallgatja. Jönnek. Egyre közelebb érnek és én próbálok úgy helyezkedni, hogy a tömegben el ne kerüljenek.
- Szia, mama! - rikkant felém a nagylány. Bocs a késésért. Van valami ennivalód? Persze. A kezébe nyomok egy óriási perecet. Kettétöri. Nevetve szállnak föl a villamosra. Sietve kapaszkodom utánuk. Régóta érlelem magamban ezeket a pillanatokat. A legelső búcsúzásunkat az óvodában. Az első szeptemberi reggelt az iskola épülete előtt. Azután amikor táborozni ment az osztálytársaival. Eszembe jutnak a színházi előadások és a mozifilmek amelyeket együtt láttunk, és azok is, amelyeket már nem velem nézett meg.
Azután a kismamát még egyszer megpillantom a villamosról, ahogyan óriási pocakjával tolat előre az embertömegben. A fiúcska újra a karján. Öleli, szorítja a mamát. Nekem pedig az orromra kell tolnom a napszemüvegemet, hogy ebből az áldott, védett félhomályból figyelhessem tovább ezt a múlékony világot.
Időutazás
Ősz volt, amikor elmentél. A leckémmel bíbelődtem, füzetembe fecskefarkú effeket, karikaformájú o betűket rajzolgattam. Csak futólag köszöntél be a szobába: - Sietek haza. Hangod még ma is a fülemben cseng. Ekkor láttalak utoljára.
Amikor elmentél, éppen annyi idős voltál, mint amennyi most én vagyok. A kerek betűket már a kislányom rajzolgatja, s ilyenkor melléülve téged köszöntelek. Évek óta figyelem, kóstolgatom az anya, gyerek kapocs erős, rejtélyes természetét. Hiszen nem ismerem én az anyám gyereke érzést, nincsenek igazi emlékeim róla. Mint ahogy nincsenek rólad sem. Az a novemberi baleset elfoglalta az emlékek helyét. Szemlélődöm csupán. Nézem a lányomat, s váratlanul mintha téged látnálak. Talán egy szó vagy hasonló mozdulat, valami tudattalan kép az időből.
Amikor a fényképeidet nézegetjük, érdeklődve forgatja a sok évtizedes fotográfiákat. Hogy is hívták a nagymamámat? - kérdezi. Azután megmutatom neki az ükanyám egyetlen épen maradt arcmását, és az ujjain számolgatja: a mamám nagymamájának a nagymamája. Igy ölelkezik bennünk a múlt és a jövő. Kérdéseivel zavarba ejt néha. Mi volt a nagyi kedvenc tantárgya? Ő is verekedett az iskolában? A választ tőlem várná, de nincs kitől megkérdeznem. Hiszen azt a keveset, amit tudok rólad, mások mesélték nekem annak idején. Szeretted a paradicsomlevest. Nekem is a kedvencem. Tudom azt is, hogy mindenből játékot csináltál. Akárcsak én és az unokád.
Az egyik tavaszi vasárnapon a hatoson utaztam vele. Három éves lehetett, és kisbabásat játszott a villamoson. Másfél éves pici baba módjára motyogott. Gügyögését hallva együttérző tekintettel néztek rám az emberek. Megdöbbentek, amikor a fogyatékosnak tűnő kislány teljes nyelvi tisztasággal megszólalt: Mama, te nem is figyelsz rám! Már akkor megvolt közöttünk az efféle játékok titkos szabálykönyve. Először megállapodunk a szereplőkben, majd kitaláltuk képzelt társaink névsorát és nagyon komolyan vettük az egészet.
Azóta sok év eltelt, de hosszú gyaloglások közben még ma is előfordul hogy megkérdezi: Játszunk? Játsszunk! - válaszolom ilyenkor, és az utca megtelik képzeletbeli barátokkal, gyerekekkel, kutyákkal. S ha játék közben néha elkapom a tekintetét, ismét rá kell döbbennem: az unokádra nézve újra meg újra rólad gondolkodom.
Naplemente, lóval
Csecsemő korában óvtam minden rezdülését. Elektromos légzésfigyelőről nem is hallottunk még. Az éjszaka sötétjében nesztelenül osontam a kiságyhoz, ha túl csöndesnek tűnt az álma. Kézen fogva mentünk az óvodába, kísértem a babatornára és később az uszoda üvegén át leselkedve figyeltem, ahogyan barátságot köt a vízzel. Különórák. Iskola. Sportkörök. Tán kilenc éves lehetett, amikor egy álmos reggelen megkérdezte, nem fárasztó-e csupa olyan helyre kísérgetnem, ahová egyébként nem is mennék. Sosem gondoltam erre még - vallottam meg őszintén.
Most tizenhat éves lesz. Túlnőtt rajtam. Nem csupán a centiméterek tanúsága szerint, annyi mindenben ügyesebb. A nyarat is külön töltjük már, de csak egy csöppnyi fájdalom van a lelkemben. Mint a hegy Mohamedhez úgy járok hozzá, így nyáridőn, hetente többször is. Már nem kell kísérgetnem. De amikor a lovakat zabolázza, amiként a tűt, a cérnát fogja a kezében, no meg a kenyér sütésénél vagy a fényképezésnél, minden pillanatban és mozdulatban hiszem, hogy benne van a Színház amelyet oly sokat látogattunk együtt, a Kiállítás ahol mindannyiszor kerestünk valamit a képeken, a Mesék és Játékok. Benne van minden kézen fogás, kísérés és törődés, minden idő és fáradalom amelyet nem kíméltünk, nem sajnáltunk és nem akartunk megtakarítani.
Tizenhat épp és bár sok dologban túlnőtt réges-rég, mégis szereti jelenlétemet. Ugye vigyázol majd az unokáidra? - kérdezi huncut mosollyal. Mert sok gyereket szeretnék ám! Remélem, mosolygok vissza kicsit. Ha akkor élek még. Persze hogy élni fogsz, szól rám komolyan. Nem engedem, hogy meghalj. Nézem, mosolygok megint, lám itt ez a majdnem felnőtt, kavarog benne a gyermeki én, csikizd egy picit a hátamat, mondja, aztán keresi a sminkkészletet és hirtelen leül telefonálni egy macival az ölében. Nem ért semmit sem még. De él, kevereg, kavarog. Ezer szín körülötte. Azt mondja, óvodát fog építeni, ahol normális körülmények között, természet közelben, állatok mellett telik a kicsik napja.
De most még épp csak tizenhat. Vágtázik a lovon, felém mosolyog, aztán repül a lándzsa, elvéti a célt. Repül egy halk szitkozódás is és porzik utána az út. Ülök a földön, nézem a távolodó lovast, s a portól csak homályosan látom, ahogyan lassan a kiserdő mögött alábukik a Nap.
László Krisztina