A szegénység világnapja

Október 17.-ét az ENSZ 1992-ben - A szegénység elleni küzdelem világnapjává -  nyilvánította. Szegénység sajnos mindig volt, teljesen felszámolni a világ minden táján szinte lehetetlen.

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

"Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig."

(részlet a Hét krajcárból)

Móricz Zsigmond 1879-ben született Tiszacsécsén. Édesapja Móricz Bálint földműves, építési vállalkozó, édesanyja, Pallagi  Erzsébet egy református lelkész lánya volt. Az apa egy ideig módos parasztgazdának számított az író mégis már kisgyermekkorában megismerte a nyomort, mert édesapja vállalkozásai sorra tönkre mentek. Felrobbant a cséplőgép, a jégzajlás megrongálta a vízimalmot.  A család Istvándiba, majd később Prügyre költözött. Melléképületben, nyomorúságos körülmények között telt a továbbiakban a Móricz család élete. Ennek ellenére minden gyermeküket taníttatták.

Gyermek és ifjúkorát tekintve nem véletlen, hogy Móricz hitelesen írt a szegénységről, ebben az írásában kicsit saját gyermekkorának nehézségeire is emlékezik. Ezért aztán az se véletlen, hogy a napokban a szegénység világnapjának alkalmából  éppen Móricznak ez a meghatóan szép novellája jutott eszembe.

Móricz Zsigmond iskoláit több helyen végezte, végül pedig 1899-től Debrecenben református teológiát tanult és a Debreceni Hírlap munkatársa lett. Az 1900-as év vége már Pesten találta, jogot és bölcsészetet tanult és megismerkedett többek Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal. Sokféle munkát végzett, volt óraadó tanár, tisztviselő a kultuszminisztériumban, a Központ Statisztikai Hivatalban, újságszerkesztő, majd falujáró népdalgyűjtő. Közben szorgalmasan írt. A Hét krajcár című novelláját 1908-ban írta. Írása megjelent a Nyugatban,  Ady és Babits barátságát jelentette és további lendületet hozott az író életébe. Ezután egymást követték regényei, emberi sorsokról, és emberi konfliktusokról írt, a háborúban haditudósítóként dolgozott. A Tanácsköztársaság direktóriumának is tagja volt, ezért a Horthy korban egy darabig mellőzték, de írásait a Nyugat folyamatosan közölte.

1912-ben a közelünkben lévő Leányfalun kis házat épített, először csak nyaralónak, 1936 óta pedig itt élt. A mai napig a Móricz Zsigmond múzeum őrzi az emlékét. Tagja volt a Vörösmarty és a Kisfaludy Társaságnak és rendszeresen írt a Nyugatban, amit 1929-től 1933-ig Babitscsal közösen szerkesztett. 1932-ben Rothermere díjat kapott. 1939-től, haláláig mint népi író a Kelet népe szerkesztője volt. 1942-ben agyvérzésben hunyt el. Magánélete sem volt egyszerű, kétszer nősült, három leánygyermeke született első feleségétől és 1936-ban találkozott a máig titokzatos Csibével, aki késői műveinek ihletője lett. Bizonyára sokan olvastak néhányat népszerű regényei közül. /A tejesség igénye nélkül: Sári bíró, Sárarany, Kerek Ferkó, Légy jó mindhalálig, Úri muri, Rokonok, Árvácska, Rózsa Sándor…/

"Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben. Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől. S íme mégis itt vagyunk! Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén…"

részlet egy beszédéből,Tiszacsécse 1929.