József Attiláról...
(A Magyar Költészet Napját április 11-én, a születésnapján tartjuk.)
Az elmúlt évtizedek alatt túl sokat használták József Attila nevét és költészetét valamiféle útmutatásul, egy korszak jellemzésére, mint egykor ugyanezt tették Petőfivel.
Petőfi a nép tehetséges gyermekeként lett lánglelkű forradalmár. József Attila pedig sokak szemében a nehéz sorsú, nélkülöző, olykor deviáns, különc proletár, aki zseniális költő volt, de nehezen boldogult az élet útvesztőiben. Verseiben megtalálható minden magyarázat sorsa alakulására és a végzetére is. Bevallom, nagy rajongója vagyok József Attila verseinek! Kedvenc költőim egyike, ha talán nem a legkedvesebb. A vele történő aprólékosabb megismerkedésem lassan versről versre csapongva, kötetében lapozgatva több éven át folyt.
Iskolásként kötelező feladatok formájában, a történelemmel összehangolva próbálták tanáraink a költészetre még éretlen nebulókat megismertetni az irodalommal és az irodalom nagyjaival. Általában (néhány szép kivétellel) a nevesebb költők programverseivel találkoztunk. Így volt ez Petőfivel, Adyval és József Attilával is.
Miért is tetszene egy kisiskolás kamasznak - akiben még éppen csak ébredezik az igazi szépség iránti érzékenység - József Attilának akár a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz” kezdetű programverse, vagy A hazám című, a nagy világválságról, és az Amerikába kitántorgó másfél millió koldusról szóló verse? Megtanultuk, elemeztük ezeket a verseket, dolgozatot írtunk belőlük, de ennyiből kevesen szeretik meg a költészetet.
Később aztán velem megtörtént a csoda! Egyre többször kezembe vettem a József Attila kötetet és először találomra, majd folyamatosan olvastam a különböző verseket. Lassan, de biztosan ráéreztem az ízére, a szépségére, a dallamára, a hangulatára minden József Attila versnek. Ismerve életrajzát, tudom, hogy nehéz volt a sorsa, olykor megélhetési gondokkal küzdött, és nem találta meg igazán a nagy szerelmet sem, aki mellett megállapodhatott volna. Minden igyekezetét, minden gondolatát, minden fájdalmát, bánatát, érzelmeit a verseibe menekítette.
Nagyon gyorsan felfedeztem a - komolyabb verseiben is - a szépség iránti érzékenységét, az utánozhatatlan, rá jellemző hangulatot.
Íme, csak egy rövidke versszak, hát nem gyönyörű?
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
Nagy formátumú, súlyos mondanivalót hordozó verseiben is jelen van a sajátos képi világa.
A Dunánál (részlet)
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
Fiatal felnőttként különösen lenyűgözött a szerelmi költészete. Első ránézésre a fényképéről nem gondolná az ember, hogy a homlokát dacosan ráncoló örök kamasz lelkében mennyi líra volt. Szerelmes verseiben hol szárnyalóan rajongó, hol reménytelenül ábrándozó, hol fájdalmasan, gyötrelmesen lemondó volt. Különlegesen kedves, szokatlan, szókapcsolatokat használt. Ez jól nyomon követhető az Óda című versében. Ez a vers a világ egyik legszebb szerelmes verse, melyben egészen új módon közelíti meg a szerelmet, a szív, a lélek, valamint a test szerelme egyaránt megjelenik a versben.
Óda (részlet)
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
Élete utolsó szakaszában elhatalmasodott rajta a meg nem értés miatti magány, nem találta a helyét. A nagyon fáj című minden betűjében fájdalmas verse, egy végtelen, hosszú sikoly! A magány és a kétségbeesés kínjait, különböző stációit próbálja papírra vetni. Nem is annyira verset ír, inkább segítségért kiált a Nagyon fáj című versében. Tudjuk minden sora pusztába kiáltott szó maradt.
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
A szinte elkerülhetetlenül tragikus vég nem egyedi korának művészei között. Magányos zseni volt, igazán az utókor értette és értékelte. Költészete - mint az élete - egy tétova, útját kereső, olykor lelkes lázadó, mégis megnyugvásra, támaszra vágyó, örökké bolyongó, sérülékeny lélek tükörképe.
Amit itt egy rövid írásban a nagy költőről el tudok mondani az csak némi töredék az életművéhez és a nagyságához képest, de talán egy út a verseskötet olvasgatásához.