2015.05.17.

Óvodai kirándulás a Szentendrei Skanzenbe

Nyolc óra után néhány perccel modern, panorámás busz állt meg az óvoda kapuja előtt. S gyermekek izgatott zsivajgással, mégis fegyelmezetten szálltak be a buszba és lassan mindenki elhelyezkedett. Irány a Skanzen, új élmények, és a múlttal történő játékos ismerkedés várt ránk, amit majd a „Szabad a gazda!” című programja fog  nyújtani.

Nagyjából egy óra utazás után érkeztünk a Skanzen bejáratához, mindenki megfogta a párja kezét, megkereste a hozzátartozó felnőtt kísérőt és kalandra fel, Elindultunk. Hamarosan találkoztunk a játékos ismerkedést irányító kedves múzeumpedagógus nénivel - aki már a bemutatkozásában elmondta, hogy jól ismeri ám Kisoroszit - és „Márton gazdával”, aki végig segít felfedezni a Felső –Tisza vidék falvait jelképező régi házakat és egyéb érdekes épületeket.

Egy régi hívogató énekkel, háromszoros körbefordulással beleforogtunk a múltba.

Elsőnek egy szegény parasztgazda takaros kis házánál ismerkedtünk a korabeli építőanyagokkal. A gyerekek nagyon ügyesek és érdeklődőek voltak, Bálint és Samu mindenkin túl akart tenni a jelentkezéssel. Bizony Márton gazdának sokszor kellett elismerése jeléül kezet rázni lányokkal, fiúkkal egyaránt. A ház udvarán találkoztunk az udvari kemencével. Énekelve, körbe állva, játékos versenyben tanultuk a kalácssütést. Megdagasztottuk, simogattuk, formáztuk a tésztát, aztán be a kemencébe.

Következő látnivalónk a nagy, szellős, huzatos csűr volt. Itt szintén énekelve, mókázva elválasztottuk a gabonát a pelyvától. A szél, a huzat kifújja közüle, ezért nem mindegy, milyen irányú a csűr építése.

Tovább haladtunk, és a gyerekek pillanatok alatt felismerték a disznóólat. Természetesen itt is volt egy kis játék, a kis kondásoknak, két fiúcskának kellett elfogni a malackákat, a lányokat..

Egy nagy kerttel bővelkedő portán nagyothalló, öreg néni kapálgatott. Rozika nagy átéléssel játszotta el a szerepet, mi szerint az arra jövő népek hiába kérdezgettek, mert szegény süket volt és mindig másra válaszolt. Igen mókás párbeszéd sikeredett belőle.

Egy másik módosabb háznál megtanultuk, mi a tornác és bekukucskáltunk a szobákba. Az egyik szobánál a lányok kérdése az volt, mi lehet az „állóka”, hát voltak ötletek, de aztán a „szabad a gazda” felkiáltásra Márton gazda kicsit segített. A szemben lévő ajtónál a fiúk megszámolták, hány fakanalat tett a gazdasszony a tálba. Mondanom sem kell, hogy az egész látogatás alatt Márton gazda sűrűn osztotta a dicsérő kézfogásokat.

A végére maradt a csodaszép mándi református templom és a nemesborzovai harangláb. Kísérőnk egy aranyos haranghúzó nótát tanított a gyerekeknek, a lányok mondták: ing, gatya, ing, gatya, a fiúk mondták: suba, guba, suba, guba,  így jött össze a harangozás. Már kicsit fáradtak voltak a gyerekek és talán a templomról szóló mondanivalót élvezték a legkevésbé, de azért nagyon ügyesen tudták, hogy kell köszönni a papnak is és a híveknek is: „Áldás, békesség”. Itt is hallhattunk egy szép éneket, egyházi éneket, ebben aztán jól érvényesült a kísérőnk gyönyörű énekhangja. A templom maga olyan, mint egy ékszerdoboz, a szószék, a karzat, a padok, a kazettás mennyezet, mind nagyon szépen faragott és festett.

Találtunk a római kori romok közelében egy szabad füves térséget, padokkal, asztalokkal, igaz a szél majd elvitt bennünket, de mindenki jóízűen elfogyasztotta a jól megérdemelt tízórait, üdítőt, édességet, amit az anyukák csomagoltak.

Közeledett a hazafelé indulás ideje, de ha már ott voltunk a Skanzenben a szélmalmot és az alföldi állatgondozó tanyát nem lehetett kihagyni. Na, itt aztán elszabadult a maradék érdeklődés és tetőfokára hágott a hangulat. - Nézzétek, malac, tehén, ott meg lovak! - Ide nézzetek csacsi, nem akar elmozdulni a helyéről. – De édesek a kis kecskék! – Nahát, kislibák, de picik! - mindenhonnan ilyesmit lehetett hallani. Nagyon élvezték az állatok nézegetését. Innen elég nehéz volt sorba szedni a gyerekeket és elindulni a kijárat felé. A buszban - egy kicsit elpilledve az élményektől és a sétától - békésen nézelődve jöttünk hazáig, a legkisebbek még el is aludtak. Jól sikerült a kirándulás, nekem pedig külön élmény volt a gyerekekkel együtt lenni.

Nem hagyhatom ki ebből az írásból az óvónénik és a dadus nénik munkája iránti elismerésemet. Nem egyszerű hivatás, nem elég a szakértelem és a gyakorlat, szív kell hozzá. Itt nincs egy másodperc kihagyás, „elkalandozás”, minden idő a gyerekeké, megértés és sok türelem kell hozzá és az a szeretet, ami az óvónénik és dadus nénik szeméből sugárzik a gyerekekre.

Korbuly Gertrud

Hírküldő
Ne maradjon le a legfontosabbb hírekről!
Kérjük adja meg nevét és email címét és vegye igénybe hírküldő szolgáltatásunkat.
Sütibeállításokkal kapcsolatos információk

Weboldalunk az alapvető működéshez szükséges cookie-kat használ. Szélesebb körű funkcionalitáshoz (marketing, statisztika, személyre szabás) egyéb cookie-kat engedélyezhet.

Részletesebb információkat az Adatkezelési tájékoztatóban talál.