Mivel jelen időszakban a koronavírus járvány miatt még a tömegrendezvényeket nem ajánlja Magyarország kormánya, így településünk idén online formában emlékezik meg a magyarság történelmének egyik legszomorúbb és legnagyobb károkat okozó történelmi eseményéről a trianoni békediktátum aláírásáról. A megemlékezésünk része Csúri Ákos újságíró beszéde, gondolatai, aki a település ünnepségére is meghívtam volna, ha adott lett volna az élő megemlékezés megtartása.
A trianoni békediktátum nem véletlenül a magyar emberek gondolatvilágában élénken él, hiszen országunk több mint kétharmadát és lakosságunk felét szakította el a Versaillesben aláírt békediktátum. A veszteség érzése száz év alatt sem tudott tompulni. Ezt kifejezendő 2020. június 4-én az önkormányzatunk épületére kitűzzük a fekete lobogót.
Molnár Csaba polgármester
TRIANON 100. ÉVFORDULÓ
Tisztelt Kisorosziak!
Az emlékezés általában múltban történt dolgokról, személyekről szól, ma azonban a jelenünkre emlékezünk. És feltehetjük magunknak a történelmietlen, de fontos kérdést: mivé lettünk volna, ha nincs száz esztendeje a trianoni békediktátum?
Talán, ha, esetleg – szavak, amelyek értelmet már sohasem nyerhetnek. Mert nem Trianon veszett el, ahogy tíz évtizede kívánjuk, hanem Trianon veszejtette el a magyar történelem egy – nagy - szeletét. 1920 óta ez az origója minden becsületes magyarnak. Meglopták a történelmünket.
Azóta a megemlékezéseken összegyűlünk. Egybe. Kilencven éve szétgyűltek. Gyűlésük szétszabdalt egy országot, egy kialakulóban lévő nemzetállamot. Amelyre most azt mondják, hogy ósdi, romantikus, reménytelen, nem-modern. Még igazuk is lehetne, csakhogy állításuk önmagában hamis: soha sem lehetett kipróbálni, hogy idegen uralom nélkül, a huszadik században mire lehetett volna képes ez a nemzetállam!
Ma már, érvelnek a hivatásos külpolitikusok, úgyis minden érvényét vesztette, hiszen ott az Európai Unió, ott vannak a schengeni határok. De vajon mit mondtak volna ugyanők 1922-ben? Vagy ’37-ben? ’53-ban, vagy 79-ben? De még akár 2000-ben is?
Azt mondom: hallgassanak, ne okoskodjanak.
A 2010-ben megalakult Országgyűlés első intézkedése volt június negyedikét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítani.
Mégis hiba csúszott ebbe a felkent pillanatba, törvénybe is: békeszerződésről értekeznek békediktátum helyett. Ebből is látszik: ez még csak első, felettébb bátortalan lépés azon az igaz úton, amelynek végén szembe kell néznünk magunkkal, történelmünkkel. A magára hagyott felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, székelyföldi, erdélyi, bánsági, parciumi, szerb-horvát-szlavóniai, burgenlandi magyarokkal.
Persze vannak, akik már ezt a kis bátortalan szembenézés-féleséget sem bírják elviselni. Ők az egyik legnagyobb magyar hazaáruló, Károlyi Mihály szellemi és politikai örökösei. Azok, akik sohasem lesznek nacionalisták, csak internacionalisták.
Húsz éve, a Délmagyarországban arról írtam vezércikket Félárboc címmel, hogy nem csak a harangok kondultak meg fél ötkor 1920-ban ezen a napon, hanem az országzászlót is leengedték és csak akkor kúszott feljebb, amikor egy-egy elcsatolt terület visszatért az anyaországhoz. Azok a feljebb és feljebb kúszó centiméterek adtak hitet, energiát, erőt milliónyi magyarnak.
Ma, jószerivel, zászlónk sincs. Akkor leventéink és cserkészeink álltak őrt az országzászlónál... ma meg csendben, minden nagyobb hacacáré nélkül igyekszünk az aktuálpolitikai érdekeknek megfelelően hallgatólagosan tudomásul venni a száz évvel ezelőtt történteket. Bizonyos szempontból érthetően. Érzelmi szempontból érthetetlenül.
Gyáva népnek nincs hazája, idézzük sokszor okkal-joggal, de vajon a bátraknak lehet-e hazája? Bátor-e a koszovói albán, a moldáviai orosz, az Izraelben élő palesztin? Bátor. S van hazája? Van. Mert őt nem hontalanként fogadják nemzettársai, a palesztint nem zsidózzák le, mint tette azt a merjünk kicsik lenni nagy magyar élharcosa a székelymagyarok lerománozásával. Sok itt a kérdőjel és sok a hiányjel is.
Szép dolog, hogy 2020-ban Trianon már nem egy szitokszó, nem csak versaillesi kastély neve. De egy szó, egy nagyon fontos szó hiányzik. Nem magyarul, nem románul, nem szlovákul. Franciául.
A szó pedig nem több mint hogy BOCSÁNAT!
Ezt senki, a sokadvériglen magyar Sarkozy exelnök sem mondta ki.
Addig pedig senki ne várja a minden porcikájukban megsértetett magyaroktól a mértéktartást, meg a „reálpolitikai” gondolkodást.
Sajnos, abban a történelmi pillanatban (2010 májusa után), amikor azonos politikai kultúrából érkezettek vezették mind a két országot, akkor sem autózott el Sarkozy Versaillesba, hogy megálljon a Kis-Trianon palota melletti tavacskánál, mély levegőt vegyen és hangosan, hogy a Károlyi-utódok is értsék azt mondja: bocsánat.
De addig marad József Attila és erejével a felszólítás:
„Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.”
A magyar holokauszt kezdetének századik évfordulóján ideje magunkba is nézni, és mélyen hallgatni.
Mert mi csak trianonozunk itt, de nem mi szenvedtük el Trianont. Hanem az a kolozsvári, aki virágesővel fogadta Horthy bevonulását, vagy a székelyföldi, akinek a rendszerváltás után verte le fél veséjét egy-két emberállatnak látszó Vatra Romanescás tárgy. S míg mi itt sopánkodunk, addig a románok Trianon-emléknappá nyilvánították június 4-ét.
Eddig Károlyi népeként viselkedtünk, de most már ideje lenne magunkhoz térni és Apponyi grófhoz méltón viselkedni, akiben volt annyi tartás, hogy nem volt hajlandó elfogadni a gőgös győztes kíméletlen, igaztalan diktátumát.
Néven kell nevezni mindent: a diktátum, az nem szerződés, a magyar holokauszt kezdete Trianon palotájából indult ki, és addig egy magyar sem nyugodhat a földön, míg a hivatalban lévő francia elnök bocsánatot nem kér a világ magyarságától 1920-ért.
És akkor majd tárgyalhatunk: a magyar holokausztról és Trianonról.
Később meg a megbékélésről.
Csúri Ákos újságíró
A 102 éves Kolumbán Juliska néni, Bardoc
A trianoni békediktátumról röviden
A trianoni békediktátumot - kényszerszerződés, békeparancs - az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként az első világháborúban vesztes Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és a háborúban győztes antant szövetség hatalmai (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország) között létrejött szerződés, amely többek között az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása miatt meghatározta Magyarország új határait és sok kis multinacionális államot hozott létre a birodalom helyett.
A szerződést a felek, budapesti idő szerint 1920. június 4-én 16:32-kor írták alá a versaillesi Nagy Trianon-kastély folyosóján, a La galérie des Cotelles-ben.
A szerződésben a győztes felek kijelentik, hogy Magyarország felelős a háborúban győztes államoknak okozott károkért (161. cikk), a VIII. rész további cikkeiben és függelékeiben pedig részletesen szabályozzák az ennek következtében teljesítendő jóvátétel feltételeit.A szerződésbe foglalt megállapítások megegyeztek az Edvard Beneš cseh politikus által megfogalmazottakkal, aki így vélekedett:
Az egész világ elborzadt ... és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.
A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek.
Az 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés 161. cikke
A trianoni békeszerződést a Magyar Királyság nevében az 1920 márciusában Horthy Miklós által kinevezett Simonyi-Semadam-kormány képviseletében és felhatalmazásával Benárd Ágost, a magyar kormány népjóléti és munkaügyi minisztere, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár írta alá. A választás azért esett rájuk, mivel a rangos és közismert politikusok egyike sem akarta magát kompromittálni a hazánkra nézve végzetes és máig is meghatározó trianoni békeszerződés aláírásával.
Az első világháborúban győztes antanthatalmak elsődleges célja Németország és a háborúban vele szövetséges országok alapvető meggyengítése volt, ezen felül céljuk volt a jelentős háborús jóvátétel követelése, valamint a soknemzetiségű nagyhatalmak egységének megtörése is, mint amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom volt.
A történelmi okirat Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is.
A szintén az antanthoz tartozó Amerikai Egyesült Államok, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek, a szerződést ugyan aláírta, de később nem ratifikálta.
Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a trianonival. Az ily módon létrejött I. világháború utáni kényszer-békerend azonban összeomlott.
Semmi kétség, hogy Magyarországot igazságtalanság érte, s ez az igazságtalanság olyan természetű volt, amelybe jó lélekkel nehéz volt belenyugodni: a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontották széjjel, ugyanakkor azonban ezt az etnikai elvet Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértették.